Szalafő

Mára már nem a gyepűterület jut eszünkbe az Őrség név elhangzásakor, hanem kedves, szívet melengető érzések, emlékek, vagy a tájat megismerni vágyó ember kíváncsisága. Az Őrség mai tájképét az erdőrengeteget megmegszakító, apró, domboldalba és dombtetőre telepedett, elkülönülő részekből (ú.n. szerekből) álló települések, kicsi szántók, nagy területű kaszálók, gyümölcsösök határozzák meg. Az ősi szeres település-jelleget legjobban Szalafő, az Őrség szíve őrizte meg. Szalafő hét dombra épült (akárcsak Róma), ennek megfelelően hét szere van, melyek neve már csengésükben is több talányt rejtenek: Pityerszer, Gyöngyösszer, Csörgőszer, Templomszer, Papszer, Felsőszer, Alsószer. Szalafőn figyelhetjük meg leginkább az ősi építkezési formákat: a hagyományos építőanyagból, fából épült keresztvéges boronaházakat, amelyeket őseink még rozsszalmával fedtek (zsúptető) valamint a porták L, vagy U alakú elrendezését (a kerített portát), amely biztosította a porták őrző-védő szerepét és egyben alkalmazkodott a domborzati viszonyok lehetőségeihez is.

A későbbi téglából épült, ízlésesen díszített lakóházak jellegzetessége a bejárat fölé épített kicsi, lépcsős, fedett veranda, mely az érkező koldust védte meg az időjárás viszontagságaitól, ezért neve: kódisállás.

Szalafőn ritka a házak, porták köré vont kerítés; a porták nyitottak, csupán a konyhakerti rész elkerítése szokás, hiszen az őzek, szarvasok, vaddisznók előszeretettel dézsmálják meg szűkös időkben a kerti zöldségeket. A mi kertünkben díszlő virágok és örökzöldek is őrzik az őzek látogatásának nyomait. Szeptemberi éjszakákon a szarvasbőgés hangjára ébrednek vendégeink.

A Szala partján, kertünk alatt nagy területen legelnek a szürke marhák, közöttük a „kajlaszarvú” és sok-sok játékos kicsi borjú.A szalafői erdők értékes botanikai ritkaságokat rejtenek, itt látták az utolsó fajdkakast, és itt az erdők mélyén a Fekete tónál ered a Zala folyó (itt még Szala patakként).